Szombaton mondta ki az autizmus specialista doktornő, hogy a kisfiam autista. Az enyhe spektrumban mozog, de még kellenek terápiák, vizsgálatok, hogy jobban behatárolható legyen. Valahol legbelül tudtam. Tudtam, hogy ez nem egyszerű Asperger, hanem annál picit több. Persze, ez az egész autizmus dolog nem múlt héten kezdődött ám a kisfiamnál. Csak most, hogy iskolába készülünk, az óvodavezető néni javasolta, hogy menjünk el, nézzük meg, lássunk tisztábban, milyen lesz a jövő, hova tovább.
1,5 éves volt amikor minden más lett. Kezdő, egy gyermekes szülőként bölcsődébe adtam a gyereket, mert vissza vágytam dolgozni, ki a négy fal közül, vissza a pörgésbe. Már megbántam. Nagyon-nagyon megbántam. Azóta is magamat ostorozom, és sohasem bocsátom meg magamnak, hogy olyan kisfiúként, 1,5 évesen bölcsibe adtam a drágámat. Minden ott kezdődött, és minden ott lett a legrosszabb.
Itthon minden klappolt, éltük az átlagos anya-baba átlagos életét. Tündéri, és gyönyörű kisbaba volt a kicsim. Minden a rendes ütemben zajlott, úgy nőtt, úgy fejlődött, ahogy annak lennie kellett. Csak nem akart beszélni. De hát mit mond a védőnő, és mit mondanak a rokonok, ismerősök: " A kisfiúk mindig később kezdenek el beszélni, mint a lányok!". Elhittem. Azért nem kellett volna ebbe annyira beletörődnöm. Most már ezt is tudom.
A bölcsőde - bár integrált volt állítólag - sajnos nem tudott megküzdeni az én 1,5 éves gyermekemmel. Egy nap úgy hoztam haza a kicsimet, hogy össze-vissza volt harapdálva kis keze,és a válla. Egy bölcsi társa volt. Semmi gond, gondoltam, bölcsisnéni is megnyugtatott, előfordul az ilyen. Aztán volt még ilyen párszor, de bölcsisnéni mindig azt mondta: "Anyuka, ez a bölcsiben előfordul". De azért nagyon fájt, hogy egy másik kis gyermek bántja az én gyermekemet.
Ekkor még gondolni sem mertem volna, hogy hamarosan fordul a kocka....
Megosztás a facebookon