Mint korábban írtam, amikor bölcsődébe járt az én kisfiam, akkor érte ez-az, ilyen-olyan erőszakos impulzus, amelyeket eléggé nehezen viseltem. Azt hittem, hogy csak őt bántják a csoporttársai, és ő senkit sosem fog.

Aztán mégis. Egy nap, amikor érte mentem a bölcsibe, a nevelőnéni azzal várt, hogy a gyermekem megharapott egy kislányt a csoportban, de úgy, hogy tiszta véraláfutásos lett a kislány karja. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert korábban sem nem mondták a bölcsisnénik, hogy ilyen előfordult volna, és én sem tapasztaltam ilyet, vagy ehhez hasonlót.

Kérdeztem, hogy mi történt. A válasz annyi volt, hogy ááá semmi, csak el akarta a kislány venni a kisfiamtól a játékot. Ő erre begurult, és ennyi. Ez lett a vége. "De ne aggódjon anyuka,a  kislány szülei megértőek, nincsen belőle baj."

Dehogy nincs  - gondoltam - hogyne volna, hiszen milyen erősen haraphatta meg az én gyerekem azt a lányt, ha véraláfutásos lett? Szégyeltem magam, bár fogalmam sem volt arról, ki az a kislány, és pláne azt sem tudtam, kik a szülei. De a kisfiamat nem vontam felelősségre, hiszen még csak két éves picigyermek. Mit mondott volna? Hiszen nem is értette a volna, már annyi idő eltelt a harapás óta.

A többi bölcsi nap aztán szinte minden nap úgy jöttünk el, hogy valakit megharapott a gyermekem. Ekkor már a szülőkkel is találkoztam, és akivel nem, azok üzengettek a bölcsis nénivel, hogy "Jó lenne, ha megnevelném a kisfiamat, mert biztosan otthonról hozza ezt az agressziót."

"Igen, biztosan. A férjemmel állandóan harapdáljuk egymást, sőt a gyereket is, kékre-zöldre verjük, harapjuk." - Kicsit sem volt vicces ez a történet, mert a gyereket sem, és egymást sem bántjuk sosem, és nem vagyunk egy veszekedős, hangos, agresszív emberek egyikünk sem.

Szerintetek mit éreztem? Akkora voltam mint egy hangyapiszok. Minden egyes alkalommal, amikor mentem a gyerekért. Lehajtott fejjel mentem, és már a buszról leszálva, a bölcsi felé haladva akkora volt a gyomrom, mint egy pingpong labda. Tiszta stresszben voltam, hogy vajon ma mi lesz, kit harapott meg a kisfiú?

Aztán egy nap teljes volt a döbbenet... Számomra legalábbis. Akkor, ott, azt hittem, hogy megnyílik a föld.

A gyereket kihozta a csoportból a bölcsisnéni, és a kisfiam feje, a homloka, az orra kék-zöld, tiszta dudor. Mi történt???

"Anyuka, a gyerek a saját fejét verte a padlóba, a falba. Annyira hisztizett, hogy zavarta a többi csoporttársát, akik nem tudtak aludni tőle alvásidőben. Így nem volt más választásunk, kihúztuk az ágyát a WC-be és ott aludt. Már amennyit aludt a hisztin kívül."

??? Mivan??? Az én kisfiam? Sosem bántotta magát eddig!!! Mi történik itt? Miért nem állították le? Miért nem hívtak fel telefonon, hogy jöjjek, mert baj van? Miért hagyták, hogy ennyire összetörje magát? Mi az, hogy a WC-ben aludt???? Hát állat ez a gyerek??? Minden elérhetőségem megadva, miért nem hívtak fel, jöjjön anyuka azonnal, nem bírunk a gyerekkel!

Kikészültem. A gyerek is. A férjem is, amikor elmeséltem ezt az egész históriát. Na, onnatól számítva, az én egyetlen Életem, a pöttöm kisfiam lett az ügyeletes "gyogyós" gyerek a bölcsiben. A nevelők, a nevelők által a szülők, a szülők által a gyerekek, mind így kezelték, és hangoztatták. Úgy néztek ránk, mint valami leprásra amikor öltöztettem át a kicsimet hazafele induláskor, szájról szájra terjedt a hírünk - akár a herpesz.

Behívott a bölcsőde vezető nő egy nap. Gyomrom akár a pingponglabda ismét. Ott volt az óvodai gyógypedagógus nő is. Azt tanácsolták, hogy vigyük a gyereket a szakértői bizottság elé, mert itt valami nagy baj van. OK, vigyük, mondtam. Együttműködök, mert ez nem állapot, a gyereknek ez így nem jó. Ha baj van, hát derüljön ki.

Jelzem hogy a kicsim amit eddig beszélt, az ekkor már meg is reked, és nem jöttek ki értelmes szavak belőle, csak egyfajta echolálást tapasztaltam nála. Nem értettem, mi történik? Valahogy úgy éreztem, hogy nincs támasz, nincs útmutatás. A bölcsi az tutira nem volt partner. Folyamatosan azt szajkózta a bölcsi vezetője, hogy nem kelthetem rossz hírét az intézménynek, így ne híreszteljem azt, hogy micsoda nevelés folyik ott. A WC-ben alvós dolog mert indokolt volt, ne adjam elő másképpen senkinek. Az úgy volt akkor helyes, ahogy a nevelők cselekedtek. Az a gyerek baja, hogy képtelen - akkor - 2 évesen kontrollálni az indulatait.

Nem keltettem senkinek és semminek rossz hírét. Tanácstalan voltam, és biztam abban, hogy a bölcsi partner lesz, a szakszolgálat segít. A szüleim akkor már azt mondták, hogy hozd el az a gyereket abból a bölcsődéből, mert ez nem normális állapot. Még sosem hallottak ilyet, ez pokoli azt mondta anyukám. A gyerek csak szenved abban a bölcsődében. Ha már dolgozni szeretnék, vigyem akkor el egy másik bölcsibe.

Nem anya - mondtam - nincsen semmi baj, minden megoldódik, segítenek a böcsődében, a vezető is behívott. Miért tette volna, ha nem így lenne?

Én naív, tapasztalatlan első gyermekes kezdő szülő. A mai fejemmel elhoznám azonnal onnan a kicsit. Akkor még nem tudtam azt amit már tudok, akkor még nem értettem azt, amit most már értek, akkor még nem láttam át azt a helyzetet, most már teljesen tisztán látok.

Kértem időpontot levélben a szakszolgálattól. Néhány nap múlva jötta  válasz, várnank minket szeretettel.

Azt hittem, ott a fény az alagút végén. Akkor még csak egy gombostűhegynyi fény volt, de látszott már...

 

Megosztás a facebookon

Szombaton mondta ki az autizmus specialista doktornő, hogy a kisfiam autista. Az enyhe spektrumban mozog, de még kellenek terápiák, vizsgálatok, hogy jobban behatárolható legyen. Valahol legbelül tudtam. Tudtam, hogy ez nem egyszerű Asperger, hanem annál picit több. Persze, ez az egész autizmus dolog nem múlt héten kezdődött ám a kisfiamnál. Csak most, hogy iskolába készülünk, az óvodavezető néni javasolta, hogy menjünk el, nézzük meg, lássunk tisztábban, milyen lesz a jövő, hova tovább.

1,5 éves volt amikor minden más lett. Kezdő, egy gyermekes szülőként bölcsődébe adtam a gyereket, mert vissza vágytam dolgozni, ki a négy fal közül, vissza a pörgésbe. Már megbántam. Nagyon-nagyon megbántam. Azóta is magamat ostorozom, és sohasem bocsátom meg magamnak, hogy olyan kisfiúként, 1,5 évesen bölcsibe adtam a drágámat. Minden ott kezdődött, és minden ott lett a legrosszabb. 
Itthon minden klappolt, éltük az átlagos anya-baba átlagos életét. Tündéri, és gyönyörű kisbaba volt a kicsim. Minden a rendes ütemben zajlott, úgy nőtt, úgy fejlődött, ahogy annak lennie kellett. Csak nem akart beszélni. De hát mit mond a védőnő, és mit mondanak a rokonok, ismerősök: " A kisfiúk mindig később kezdenek el beszélni, mint a lányok!". Elhittem. Azért nem kellett volna ebbe annyira beletörődnöm. Most már ezt is tudom.

A bölcsőde - bár integrált volt állítólag - sajnos nem tudott megküzdeni az én 1,5 éves gyermekemmel. Egy nap úgy hoztam haza a kicsimet, hogy össze-vissza volt harapdálva kis keze,és a válla. Egy bölcsi társa volt. Semmi gond, gondoltam, bölcsisnéni is megnyugtatott, előfordul az ilyen. Aztán volt még ilyen párszor, de bölcsisnéni mindig azt mondta: "Anyuka, ez a bölcsiben előfordul". De azért nagyon fájt, hogy egy másik kis gyermek bántja az én gyermekemet.

Ekkor még gondolni sem mertem volna, hogy hamarosan fordul a kocka....

Megosztás a facebookon